Én következem, néhány mosolygós, kedves szó, na meg a kötelező körök a postáskisasszonnyal, aztán kilépek az ajtón.
A kilincset a mögöttem jövő férfinek adom át. Összenézünk a pillanat töredékéig, aztán mennék tovább, de megszólít. Kérdésére, hogy van-e négyes szám a születési dátumomban, mosolyogva válaszolom, igen, persze, van, és már gondolatban máshol vagyok, miközben ő mesélni kezd. Karmáról, betegségről, meg hogy már talán nem is kellene a Földön lennem, de küldetésem van, hisz mégis itt vagyok.
Először azt gondolom, egy megszállott spirituális gyógyító, aki az utcán szedi össze a kuncsaftjait, de aztán látom és érzem, hogy ez a történet nem erről szól. Néz, mélyen a szemembe, közben mesél, félig értem, de inkább nem. Leginkább a nonverbális kommunikációjára koncentrálok. Mesél, issza a lényemet, figyel, ezt nem lehet nem észrevenni. Engem figyel, a tekintetemet, a mozdulataimat, pásztáz minden oldalról a nem látható sugárözönével. Szinte zavarba ejt.
Kilencedik dimenzióról mesél, csak fél füllel hallom, hisz leginkább az dobol az agyamban, hogy vajon miért szólított meg. Már húsz perce állunk – de negyedórája biztos –, mennem kellene, de most már tényleg kíváncsi vagyok, vajon miért pazarol rám ennyi időt. Nem akarja fűzni az agyamat, nem akar szédíteni, mégis azt érzem, a nőiségemben fürdik.
Megkérdem, mivel foglalkozik. Jogász, mondja – aha, szóval nem spirituális szédítő –, nem is értem, akkor miért mesél erről. Aztán megkérdezem, hogy miért szólított meg. Figyelt a postán, és hallgatta a hangom. Megnyugtatta, mondja. Szinkronszínésznek kellene mennem. Ismerős érzések öntenek el – hisz valamikor nagyon szerettem volna az lenni –, de mennem kell, így nem süppedek bele az érzésbe. Egy utolsó pillantás, spontán mosoly, a nevek elhadarása, csakis a formalitás kedvéért. Ki-ki beül az autójába és elhajt.
Vezetés közben is az jár a fejemben, milyen jó nőnek lenni. Milyen jó az, hogy előjelek nélküli, „abszolút értékben” nő vagyok. Lubickolok az érzésben, pásztázom magam, vajon mi az, ami felkeltette az érdeklődését? Milyen nőnek látnak engem a kívülállók? Nincs időm gondolkozni, inkább csak azt érzem, hogy most jó.
Egy óra sem telik bele, üzenetet kapok a telefonomon. Csak ennyit: Ön nagyon csinos. Biztosan tudom, hogy a spirituálistól jött. Válaszolok, hogy na lám, a kilencedik dimenzióból a telefonszámomat is meglelte, de hát akkor is minden jót Önnek. Telefon jelez, válasz jön. Az első mondatomat nem érti. Mi az a kilencedik dimenzió? De akkor is szép napot nekem. Visszaírok: Kit tisztelhetek Önben? Válasz érkezik, ő Robi, 47 éves Budapestről, és nagyon vonzónak talál. Bumm! Nem a spirituális István volt.
Osztok, szorzok, úgy látszik, ez nem ugyanez a pali, na de akkor ez most ki? Honnan van meg neki a telefonszámom? Ha mégis a spirituális, akkor neki honnan van meg? Tényleg létezik a kilencedik dimenzió? Talán létezik. Nahát. Válasz megy: Akkor meghagyom Önt ebben az állapotában – mármint hogy tetszem neki. Válasz érkezik: Sajnálja. Már hangosan nevetek. Mi van ma? Mi történik velem? Közben érzem, a nőiségem cigánykereket vet örömében.
Kicsit később felszállok a trolira. Tömeg, test a test mellé ér, még össze is gabalyodik, a táskám beakad. Nem esik jól, hogy beletipornak az aurámba. Próbálok helyezkedni, két idős férfi mellé kerülök. Látom, néznek, mosolyognak. Szorongatom a mobilom, muszáj szólnom a lányomnak, hisz hozzá indultam.
A bácsi, az idősebb szóba elegyedik velem – az egész troli minket hallgat –, érdeklődik, meg vagyok-e elégedve az okostelefonommal, meg hogy milyen helyes, milyen formás. Mármint a mobilom. Elpirulok, aztán megköszönöm nevetve. A mobilom nevében. A bácsi csak néz és érdeklődik, hová megyek, honnan jövök, erre lakom-e? A barátjával huncutul összekacsint, ha ő harminc évvel fiatalabb lenne, akkor tudná, hogy mit csináljon most. Magamban azt kívánom, ne részletezze.
